Karl May: Winetou III. kötet / A cölöptologatók

(részlet)

"Santa Féből és El Pasóból gyakran jönnek ide aranyásók, akik Kaliforniában szerencsésen jártak, és fáradságos munkájuk gyümölcsét a keleti nagyvárosokban szerették volna élvezni. Át kellett vágniuk a Cölöp-sivatagon, ahol olyan veszély ólálkodott rájuk, mely az emberi aljasság legrútabb példája. A sivatagban züllött haramiák rejtőzködtek, részint az aranybányák kudarcot vallott alakjai, részint pedig a világ minden tájáról idecsődült kalandorok, akik semmi gaztettől nem riadtak vissza, de annál jobban irtóztak a tisztességes munkától. A nuggetekre pályáztak, a kisebb-nagyobb aranyszemcsékre vagy aranyporra, amit a keletre hazatérő aranyásók vászonzacskóban a nyakukban hordtak. Igen ám, csakhogy ezek erős, edzett fickók voltak, akik küzdelmek és nélkülözések során sokszor bebizonyították bátorságukat és kitartásukat! A martalócok nem merték nyíltan megtámadni őket, hanem még kegyetlenebb cselt eszeltek ki: a helyes utat jelző cölöpöket kiszedték a földből, és megtévesztő irányban verték le újra, hogy az utasokat a sivatag mélyébe csalják, ahol egészen biztosan elpusztulnak. Akkor aztán könnyű dolog a haldoklók vagy halottak tulajdonát elrabolni. Ezért szegélyezték az álösvényt a pusztulásba csalogatott vándorok fehérre aszalódott csontjai - embereké, akiket elkapott a híres "aranyláz", s akiket hiába vártak vissza hozzátartozóik, még hírt sem kaptak felőlük többé soha.

Eddig bizalommal követtük a cölöpök útmutatását, és csak ma déltájban eszméltünk rá, hogy eltévedtünk. Hogy mikor tértünk el a helyes iránytól, most már nem tudtuk megállapítani. Ezért még akkor sem fordultunk volna vissza, ha állapotunk megengedi. Így azonban jóformán mozdulni sem tudtunk, sem előre, sem hátra.

Ekkor rekedt, visító hangot hallottam a magasból. Felpillantottam, és egy dögkeselyűt láttam a fejünk fölött keringeni. Mintha azt akarta volna az értésemre adni, hogy már csak a csoda segíthet rajtam."